Margit néni, a zongoratanárnéni pont olyan volt, amilyen egy zongoratanárnéni. Kicsi, csontos kezű, levendulaszagú, ősz, kontyos. Soha nem zongorázott, minden bajra levendulaolajat kínált, és nagyon sok könyve volt. Gárdonyitól minden. Gárdonyi a szomszéd faluban tanított, Karádon. Margit néni ismerte.
Margit néniről még azt kell tudni, hogy a falu másik végén lakott és a Szaros-közön keresztül lehetett eljutni hozzá, ami télen, sötétben nem volt bátorság nélküli cselekedet, de ez még a boldog ötvenes évek végén volt, úgyhogy igazán nem kellett félni semmi mástól, mint a VargaFeri támadásától. A VargaFeri azt mondta a fiúknak, a fiú osztályban, hogy ő szerelmes belém. Fel voltam háborodva. Hogy jön a VargaFeri ahhoz, hogy szerelmes legyen belém. Ilyen szégyent. Mindenki csúfolt, hogy a Feri így meg úgy, majd elvesz feleségül. Na persze.
Egyik délután – télen, mert sötét volt – megyek zongoraórára, s egyszercsak elém toppan a VargaFeri két haverjával. Úgy álltak háromszögben, ahogy kell. A Feri középen, és nekem ugrik, hogy szeret, és meg fog csókolni. Na nem volt szerencséje, mert aznap rajzóra volt, és abban az időben rajzórára az ember cipelte a rajztáblát és a fejes vonalzóját. Azzal meg, nagyot lehet csapni. Főleg ha a támadó legalább egy fejjel kisebb a megtámadottnál. Nekem ne mondja, hogy szerelmes belém, amíg én nem mondom, hogy szerelmes lehet belém. Nahát!
Nem beszélve arról, hogy az igazi, első, nagy, örök szerelmem is a Margit nénihez járt. Egy fiú a zongoránál. Ahogy mentem az iskolába, az első saroknál, egy kiugró házban, ott laktak. Titokzatos ház volt, a lehúzott redőny mögül szólt a zongora szó. Nagyontehetségesezafiú - mondták. A fiú nagyon magánakvaló volt, de nagyon bele lehetett szeretni, titokban, és nem kellett attól félni, hogy bárki beleszól ebbe a szerelembe, vagy akár tudomást is szerez róla. Attól se, hogy ő észreveszi, rám se nézett soha. Tangóharmonikázni is tudott. Két évig tartó örök szerelem volt. Aztán egy Gyurgyókapusztán ideiglenesen állomásozó szovjet katonák gyerekeivel való barátkozás jegyében rendezett bálon ő is ott volt. Bizonyára annyira bámultam, hogy azt már nem lehetett kibírni, hát felkért táncolni. Hányszor elképzeltem, hogy meghasad a föld, leszállnak az angyalok, elmosolyodnak az almák a fán. Igaz tél volt, de nem mosolyogtak az almák, nem hasadt a föld, csak úgy táncoltunk, kétszer jól ráléptem a lábára, ő meg egyszer az enyémre, aztán a Kövecses Feri lekért…. így ér véget a világ dicsősége, minden eltűnt egy pillanat alatt, mint amikor leföldelik a vezetéket. Sajnáltam.