A kép a baromfiudvar melletti csalitban készült abban az időben, amikor színésznőnek készültem. Sokat szavaltam a faluban, nagyon nagy sikerrel. Sőt még megyei szinten is menő voltam. A sztárpózt valahonnan ellestem. Keveset tudhattam a divatról, de az úttörő övet olyan szorosra húztam, ahogy csak bírtam és annak ellenére, hogy kis kövér gombóc voltam, sikerült a derekamat 52 centisre passzírozni, merthogy akkor az volt a szép.
Ez akkor vált fontossá, amikor Csillebércre kerültem táborozni, kitüntetésként.
Vágyott álom volt Csillebérc, hogy az milyen jó lesz, hogy csak a legjobbak, és gratulálunk.
Hát jó. Először is nem adtak időben reggelit, csak egy óra múlva felkelés után. Ez már tönkretette a napomat, mert én felkeléskor mindjárt farkas éhes voltam. Ráadásul nem lehetett estig bemenni a sátorba, kicsit leheverni. Az ebédnél is, amikor már kopogott a szemem, hosszú sor, várakozás. Ebéd után valami kötelező lazítás volt, megint együtt mindenki, nyugalom semmi. Aztán újra foglalkozás, vagy akadályverseny, vagy valami, úgyhogy csak a késő este maradt volna pihenésre, ha a lányok a sátorban nem lettek volna annyira élénkek, hogy aludni se lehetett. A lányok a sátorban Győrből jöttek, rockendrolloztak vég nélkül, elviszpriszliért rajongtak, és én nem értettem miről beszélnek, mit csinálnak.
Otthon a faluban az ember menő volt, a jól tájékozott, az okos, akitől kérdezni lehetett, irodalomról, történelemről, még kémiáról is, és elkerül egy táborba, ahol nem tud semmit, mert nincs olyan rádiójuk, amivel nyugatot is lehet hallgatni, és nem tudja, hogy most elviszpriszliért kell rajongani, és hogy így kell rockizni. Ki az az elvisz, hogy írják, hogy ejtik... ajajj. Ilyenkor csak bólogatni lehet nagyokat, és megpróbálni megérteni, mit mondanak, és a többi lány is csak bólogat. Ezt mindenki tudja, csak én nem? Vagy mások is csak bólogatnak? Ki tudja? És persze az a magas fekete fiú sem engem választott soha, amikor zöld füveset játszottunk. Pedig az a vége, hogy nekem csókot ad... na mindegy, szép fiú volt. Még szerencse hogy az egyik tanár néniért is nagyon odavoltam. Nagyon szép tanárnéni volt, Egyik reggel olyan komoly migrénje lett, hogy nem tudott felkelni, és engem kért meg, hogy vigyek be neki lavórban vizet. Boldog voltam, hogy kiválasztott. Igaz, én voltam az ügyeletes, de akkor is. A táborban azonnal elterjedt, hogy 1. terhes, 2. az atomtól van a migrénje.
Akkor készült el a szomszédos KFKI területén az első magyar atomreaktor. Egy A T O M reaktor! Érted? Különben minden az atomtól volt abban az időben. Kicsit még a győri lányok is beijedtek, hogy mindannyian sugárzást kapunk. Szerencsére a tanárnéni migrénje hamar elmúlt, de bennem megmaradt a rémület, hogy a világ milyen nagyon sokmindenből áll azonkívül, hogy itt a faluban nagyon jó és érdekes, és színház is jön a városból, és nagyon jó operetteket játszanak. De hogy atom, meg elviszpreszli. Mi jöhet még?