Először úgy volt, hogy Kaposvárra megyek gimnáziumba, mert mégis tanuljon a gyerek valami rendes helyen. Állandó lakóhely kellett hozzá. A nagymamáméknál laktam volna, már elképzeltem, hogy külön szobám lesz, a régi cipészműhely helyén az udvarban. A Donnerban laktak. A domb tetején. A gimnázium meg a város másik végén. Legalább fél óra gyalog minden reggel, délután meg újra. A Munkácsyba jártam volna.
Azt hiszem adminisztratív oka volt, hogy nem mentem. Emlékszem a jelentkezési lapra be kellett írni a származást, hogy munkás, paraszt, értelmiségi vagy egyéb és akárhogy is néztük, mindig az egyéb jött ki. Mert a vasutas az egyéb, és az egyéb nem volt jó ajánlólevél akkoriban. Talán emiatt, talán, mert voltak elegen, vagy főképp mert Tabon is volt gimnázium, de nem vettek fel. Akkor voltak még szabályok. Vagy valakit le kellett volna fizetni? De miből könyörgöm?
Maradtam a faluban, a Rudnay Gyula Gimnázium és Szakközépiskola diákja. Nem bánom. Sőt!
Piroska néni, a magyar tanárnő, aki büntetésből került Tabra, azelőtt éppen a Munkácsy igazgatója volt, Németh László barátja, levelezésben volt a kortárs magyar irodalom fiataljaival, úgy gondolta, hogy irodalmi önképzőkört alapít és mindjárt az első évben felvitt minket Pestre. Kulturális kirándulásra. Elmentünk a Nemzeti Színházba, megnéztük a Bánk bánt, az előadásra nem emlékszem, de a színház nagyon szép volt, piros bársonyszékek, süppedő szőnyeg, meg színház szag. Ez még a régi Nemzeti volt, az Emkénél.
Aztán elmentünk a Rákóczi Gimnáziumba önképzőköri találkozóra. Ők éppen a Bánk bánt játszották. A tanáruk, Piroska néni jóbarátja, maga játszotta Tiborcot, és nem más volt Bánk, mint Huszti Péter. Igaz akkor még Hendel Péternek hívták, és persze mindannyian beleszerettünk, de engem kért fel táncolni. De csak egy tánc volt, viszont utána sokat lehetett beszélgetni róla a barátnőkkel.
Az önképzőkör másért is jó volt. Írtunk, szavaltunk és színjátszottunk, ahogy kell és kaptunk olvasnivalót. Egymástól is. A TakácsSanyi pl. felolvasott egy részt A tizennégykarátos autóból. Dőltünk a röhögéstől. Akkor hallottam először Rejtő Jenő nevét. Rajongó lettem. Első évben a Fösvényt adtuk, abban súgó voltam. Jó előadás lett. Nagy casting (még nem ismertük ezt a szót) előzte meg a főszereplő kiválasztását. Négy remek fiú versengett. A következő évben a Revizor következett, én lettem a polgármesterné. A próbák elején felküldött minket Piroska néni Pestre Valterral, aki Hlesztakovot játszotta, mert az Ódry Színpadon pont akkor adták a végzős főiskolások is a Revizort. Egyedül mentünk, vagyis ketten, de felnőtt nélkül, a Piroska néni bizalmával. Jó volt. Igazi szép ruhákat is kölcsönöztek nekünk.
Nem tudom, mitől volt ereje Piroska néninek mindehhez, hogy a suttyó falusi gimnazistáknak önképzőkört tartson, színdarabokat rendezzen, Pestre utaztassa őket, és kihozza belőlük a legtöbbet. Talán mert igaz ember volt és nagyszerű pedagógus holmi politikai változások nem rendítették meg. Akárhol is ő önmaga maradt egy nagyon művelt és emberséges és európai.