1947
2020. július 11. írta: takacsvera46

1947

1947.jpg

Még erre az évre sem emlékszem. Kár, mert állítólag akkor már nagyon sok horvát szót tudtam, megértettem Aradi mamát, aki csak horvátul beszélt velem. Különben az egész Aradi (Ansorge) család különböző szinten, de beszélt legalább három nyelven. Nagymama, aki horvátul és szlovénul anyanyelvi szinten beszélt, és értette a németet, de törte a magyar nyelvet, voltak hangok, amiket nem tudott, nem akart jól kiejteni, így a szőnyeg szúnyog lett, a pöttyös pöcsös.
A nagypapa, aki ősmagyarnak tekintette magát, nem származási hanem meggyőződéses alapon, hiszen származását tekintve csak osztrák őseit ismerte, a feltételezett magyar édesapa a homályba vész, német iskolában tanult, számolni élete végéig csak németül tudott, de példás helyesírással és gazdag szókinccsel gyakorolta a magyart. Horvátul konyhanyelven beszélt, a háztűznézések és a zágrábi munka közben megtanulta a szükséges kifejezéseket.
Anyu horvátul és magyarul egyformán perfekt volt. Apu a délvidéki szolgálatban összeszedett, s főként az udvarlások során nélkülözhetetlen szókinccsel beszélte a horvátot és a szerbet és az iskolában tanult némettel is elboldogult. A szintén iskolai francia viszont hamar elpárolgott.
Egy ilyen soknyelvű környezetben mért felejtettünk el három éves korunkra mindent? Miért nem tudtunk idegen nyelvet? Sem én, sem az unokatestvéreim?
„Annyi ember vagy, ahány nyelvet tudsz!” szajkózta a hagyomány, de a gyakorlatban ennek nem sok értelme volt, mert hol jelenhetek meg mint másik ember? Mehetek külföldre? Jönnek ide külföldiek? Hacsak nem az orosz katonatisztek gyerekei majd, 56 után a szomszéd laktanyából. Angolul pl. a faluban kitől lehetne megtanulni? Persze németül meg lehetett volna, hiszen a falu tele volt svábokkal, de a német annyira ellenszenves nép és nyelv volt abban az időben… Tanuljunk latinul! Könyörgöm minek? Igaz, olaszul tanulhattam volna, mert kedves magyartanárnőm dr. Katona Piroska örömmel tanított volna, de annyira nem volt motivációm. Lám őt is lerakták egy falusi gimnáziumba a soknyelv tudásával. De ez későbbi történet, Ebben az időben azt sem kell elfelejteni, hogy a politikai közhangulat által kialakított hivatalos közvélemény nem nézte jó szemmel, ha az oroszon kívül valami más idegen nyelvet tanult az ember. A szakadár Tito Jugoszláviájának egyik hivatalos nyelvét, a horvátot meg tényleg jobb volt elfelejteni, mint tovább tanulni.
Így aztán maradt az a balkáni bunkó nagyképűség, amit a nyolcvanas években, az egyre sokasodó külföldi látogatók megjelenése táján született vicc tükröz a legszebben: " Két parasztember áll a kukoricás szélén. Arra jön egy nagy külföldi autó, kiszáll a vezető, megkérdezné merre menjen. Kérdezi angolul, németül, olaszul, még portugálul is, de csak vállfelhúzás a válasz. Mikor elmegy, megszólal az egyik parasztember.
- Te János nem kéne mégiscsak megtanulni valamilyen nyelvet?
- Minek? ez is tudott egy csomót, aztán mire ment vele?"

A bejegyzés trackback címe:

https://hatvankepev.blog.hu/api/trackback/id/tr1015984772

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.