1965
2020. július 11. írta: takacsvera46

1965

1965.jpg

Abban a pár évben bevezették az előfelvételi rendszert. Egyetem előtt 1 év munka, vagy katonaság. Kötelezően. Tehát nekem is, mint minden előfelvettnek, el kellett helyezkednem szeptember 1-ig, mert különben ugrik a felvétel. Na igen, de hova? Közel az otthonhoz, lehetőleg olyan helyen, ahol valami hasznosat is lehet csinálni, sőt talán olyant, ami a választott és eljövendő pályát is segíti, és főként, amit az egyetemen is jó szemmel néznek. Nagy öröm volt a felvétel, s nagy gond az elhelyezkedés. Ezeket hallottam mindenütt: – Sajnos, - nem is tudom,- á, a kis szavaló lány, szóval nem vettek fel? ja hogy egy évig, ilyent még nem is hallottam, szívesen, de… örömmel, de… - Tudom ismerem az apukáját, persze, de most nálunk nem … Mikor egy hónap kísérletezgetés után elkeseredve mentem a főutcán, szembejött a járási KISZ titkár, csinos fiú, kérdezi: Mi újság Veronka? Mondom neki, hogy mi a nagy gondom, azt mondja, hát miért nem szólsz! Butuska! Kb 10 perc telt el, és volt állásom, szállásom, jövőm… A szomszéd faluban, az óvodában. Képesítésnélküli óvónő! Még falubb falu, néphagyománnyal, vendégmarasztó sárral, sötét éjszakákkal. Karád. A csoportom 3 évesekből áll. Sose lelkesedtem a kisgyerekekért, nem tutujgattam őket, nem voltam az a ’jajj de éééédes kisbaba’ típusú nő. Most meg itt volt 25 hároméves. Ezekkel mit kell csinálni? Szerencsére ott volt az én pótolhatatlan dadusom, vagány nagyhangú nő, remek ember, aki reggel ráncbaszedte a társaságot, kiabált és rendet rakott, aztán jöhetett a kis óvónéni (én) és mesélhetett, foglalkozgathatott, vehette emberszámba a gyereket. Egyik délután, már hazakészülődés közben az egyik kisfiú lenyelt egy darazsat. A kétségbeesett állat nyelés közben még belecsipett a torkába. A gyerek üvöltött hogy fáj, a torka dagadt, a dadus már nem volt ott, a másik óvónő darázscsipéstől meghalt gyerekekről vizionált. Én teljesen kétségbeestem, hátamra kaptam a jó nehéz gyereket, rohantam az orvoshoz, aki vidéken volt, szülőkhöz, akik még kint a földön dolgoztak. Végre a nagyszülőknél kötöttem ki. A nagypapa adott egy fejbeket a gyereknek: "Mért kell neked mindig mindent megzabálnod!" majd beledöntött egy kupica pálinkát és bezárta a szobába, kialussza magát és semmi baja nem lesz. A gyerek kialudta magát és semmi baja nem lett. Zajlott az élet.
Még hogy a falu unalmas! Volt itt báli verekedés, szerenád, ablakon kibe mászás, rajtakapás, feljelentés, csókok és pofonok, minden, ami manapság egy szappan-operában van és nekem legalább annyira érdekes volt. Én tudtam, hogy csak egy évig vagyok itt. Azoknak kevésbé, akiknek ez volt az életük, és kilátásuk sem volt, hogy más legyen.

A bejegyzés trackback címe:

https://hatvankepev.blog.hu/api/trackback/id/tr6715987670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.