Abban az időben, mindenkinek áldoznia kellett, vagyis hittanra járni, mert ami biztos az biztos, és meg is engedték, szóval a vasutasgyerekek jártak hittanra.
Sokáig készültünk az első áldozásra. Ruhát kellett csináltatni szép fodrosat, majdnem olyan szépet, mint egy koszorúslánynak.
Azt mondták, hogy előtte meg kell gyónni a bűneinket. Nagyon törtem a fejem, hogy mit is kellene bevallani. Mert, hogy néz az ki, hogy az embernek egy árva bűne sincs. Gyónás nélkül nem részesülhet a hét szentség egyikében.
Már nem emlékszem, hogy végül is mit gyóntam meg, de az áldozás az két okból is nagyon emlékezetes.
Először is nem áldoztam. Ugyanis még az elején elájultam. Az éhségtől. Mert azt is a lelkünkre kötötték, hogy nem szabad enni, hogy tisztán vegyük magunkhoz Jézus testét. Rendben van, de én mindig úgy kezdtem a napot, hogy megittam a tejeskávémat még félálomban, aztán ébredtem. Ráadásul elkéstünk, mert az egyik fider fodor leszakadt, vagy elfelejtettük hányra kell menni, vagy direkt rossz időt mondtak nekünk... mindegy is, rohantunk, lélekszakadva, és utolsó pillanatban értünk oda, és izgultam, és nem ehettem, és az apáca betuszkolt a többiek közé, na végre ... a többire nem emlékszem. A szertartás végéig ott hevertem a sekrestyében. Áldozatlanul.
Persze az áldozás utáni ünnepi reggelire már feléledtem. Kakaót adtak…kakaót!!, tejszín-habbal!!, addig olyant még nem is ittam, és a Zoli sem, a másik vasutasgyerek, aki mellettem ült, és nekünk bizony nagyon ízlett, és kértünk még, meg még, kérdezték, hogy kérünk- e és mi kértünk.
És a szülők majdnem elsüllyedtek szégyenükben, hogy milyen éhenkórász gyerekük van, még azt hiszik a többiek, ezeknek nem adnak otthon enni.
Kakaót! Mikor? Egy vasutasgyereknek.
A bérmálási kalácsból már nem ettem, mert addigra szakítottam az egyházzal