A vasútállomáson laktunk

Az iskola udvarán volt egy nagy öreg fa, a gyökerei kiálltak a földből, kiválóan lehetett a tövében kupaktanácsot tartani. A lányoknak, mert a fiúk egy elzárt másik udvaron játszhattak. A menők, köztük az Ágica a gyökerek legkényelmesebb hajlatában ültek. A szélére engem is odaengedtek annak ellenére, hogy csak vasutas gyerek voltam, de látták, hogy sok ötösöm van és valamiért a tanítónéni is kivételez velem.  A tanítónéni azért adott mindig ötöst  az írásomra - ami Anyukám szerint rémesen ronda volt - mert az Ágica még nálam is rondábban irt és hogy neki ötöst lehessen adni, én is megkaptam a magamét. Mindenki az Ágicával akart barátkozni mert jól tudott úgy viselkedni, hogy mindenki érezze hogy ő nem akárki és egyébként meg neki ügyvéd volt az apukája, és külföldről is kaptak dolgokat titokban, és nörszük volt, mint megtudtam, amikor egyszer az Ágica azt mondta, hogy menjek el délután hozzájuk játszani. Külön gondossággal öltöztetett az anyukám, mégis csak az ügyvédékhez menni, az azért akkor is valami volt. Odamentem. Izgatottan. Csengettem. Egy nagyhangú nő (vagyis a nörsz) kinézett az ablakon
- Kit keres?
- Az Ágica elhívott játszani
- Az Ágica nem ér rá
- De hát azt mondta..
- Mindig ezt csinálja.. zongoraórája van, nem ér rá!
És ott álltam az ügyvédék kapujában szépen kiöltöztetve és leforrázva.

Az iskolában az igazi barátnőm a Hagyura Ibi volt, akitől a tetűt kaptam, cigánylány volt, mellette ültem, mert más nem akart mellé ülni. Tudni kell, hogy én igen rendetlen gyerek voltam, naponta valami nélkül mentem haza - radír, ceruza, sapka, kesztyű -, elveszett és soha nem lett meg, otthon aztán jött a kukoricára térdepelés. mintha attól meglettek volna a dolgok. Nem tudom hova lettek ezek a tárgyak, de az biztos, hogy nem a Hagyuraibi vette el őket, ő nem vett el tőlem semmit, csak adott. Tetűt. Nem nagy dolog, mindenkinek volt. Amikor a szülők vagy az ellenőrök észrevették, akkor petróleummal kellett hajat mosni. Akinek már menthetetlen volt a helyzete, annak levágták a haját kopaszra. Nekem csak egy sörkém volt. Szegény Ibit kopaszra vágták, pedig szép haja volt. Engem csak petróleumoztak. Barátnők voltunk. Titokban iskola után mindig a hátsó úton mentünk haza, meséket találtunk ki és a bihalokat bámultuk. Más senkit nem érdekeltek a bivalyok. Szerettem a Ibivel lenni és mégis megesett az eset. A tanitónéni kis ötösöket osztogatott, kis rombuszalakú piros papírra írtakat. Aki jól felelt, kapott egyet. Valamennyi kis ötös ért egy nagyot, egy igazit. Nekem sok kisötösöm volt, de elvesztettem azokat is, mint mindent. Szóval ami maradt nem volt elég a nagy ötöshöz. A nagy ötös meg kellett, hogy nekem legyen a legtöbb, s nekem nem volt elég, a Hagyuraibié meg ott volt a tolltartójában, de nem sok, és neki úgyis mindegy volt, mert nem jött volna ki belőle egy nagy ötös. Elvettem. A Hagyuraibi nagyon sírt, hogy elvesztette az ötöseit. A tanitónéni azt mondta, jellemző, hogy nem becsüli meg őket. Otthon Anyukám kérdezte, hogy mitől lett több kisötösöm, miért kaptam őket?. Kiszedte belőlem az igazat. Hiába érveltem, hogy az Ibinek úgysem kell...  jött a kukorica, a térdeplés. Másnap titokban visszatettem. Sokkal nehezebb volt, mint elvenni. Igen, fel kellett volna állni és azt mondani, hogy bocsánat tanitónéni én elvettem, nem jár nekem a dicsőség, semmi, egy senki vagyok, egy tolvaj… vagy akármi.. persze nem, a sunnyogás maradt, meg a tanulság. "Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát"