Nehéz év volt. Diplomamunka, államvizsga, álláskeresés, véglegességek. Mi lesz, mi a jövő? Vége a kényelmes egyetemi éveknek. A nagybetűs ÉLET vár. Dönteni kell. Lezárni. Elkezdeni. Mielőtt szétszéledtünk ketten is megkértek. A szerelmem karikagyűrűt hordott a kezén, de ez nem zavart. Őt sem. Valami családi emlék, ezt mondta. Nagy szerelem volt. Az az önmagáért való. Mert együtt élni vele, jövőt tervezni, nahát ez fel sem merült. Csak szép volt, kedves, okos. Államvizsga előtt feljött és megkérdezte, hozzámennék e feleségül. Mondtam nem. Hát jó, akkor ő most hazamegy, és feleségül veszi a menyasszonyát, de ha kislánya lesz, azt Verának fogja hívni. Fia lett és Bernátnak hívják.
Év végén, mielőtt hazautazott volna beállított az egyik nagyon kedves fiú, akivel mindig együtt ültünk az előadásokon, de alig beszélgettünk, és azt mondta, menjek hozzá feleségül, szerződése van, biztos helye, és megkérdezte őket, nekem is lenne, merthogy még úgysincs. Megrémültem. Hazudoztam. Mondtam, nem mehetek, mert haza kell mennem, a szüleim stb. Aztán a tévébe mentem szerkesztőnek.
Mikor vége lett, az államvizsgákon is túl voltunk, búcsú délutánt tartottunk a legkedvesebb tanárokkal, páran voltunk ott a csoportból, a legkedvesebbek legkedvesebbjei. Akkor az egyik tanárunk valahogy úgy intézte, hogy mikor már a többiek elmentek, akkor búcsú ölelés közben elkezdte simogatni a hajamat, hogy milyen jó, hogy nem kócolódik és ugye nem felejtem el, hogy egész egyetem alatt mennyit segített és hogy valamit valamiért, és most, hogy végeztünk már megkérheti az árát. Nem azt mondta, hogy alig bírta ki, hogy végezzünk, annyira oda van értem, meg ilyenek, nem ködösített, ami jár az jár... azt hitte, ez nekem is természetes. Mondjuk rendes volt, mert szó nélkül elment, amikor azt mondtam, nem. Valószínű látta a szememen a döbbenetet, mert én tényleg megdöbbentem. A liba. Nem tudja, hogy mindennek ára van.
Megkérésem volt többféle, de állásom még nem. Akkor hívtak a Központi Bizottság Kulturális Osztályára. Azt mondtam, nekem tanítanom kell, ez a hivatásom kisgyerek korom óta, sajnálom. És akkor felhívtak a tévéből. A tévéből!!! Engem! Hogy bemennék -e egy beszélgetésre. Persze hogy bementem. A tévé abban az időben valami egészen magasan álló dolog volt a szememben, ahova földi halandó nem tehette be a lábát egykönnyen. Az évben éppen fiatalítás volt, és a végzős egyetemisták közül kiszúrtak néhányat. Engem az egyetemi tanács tagság miatt… Kérdezték mit csinálnék először, ha meg kellene szerkesztenem egy műsort. Mivel fogalmam sem volt, azt mondtam: leülnék gondolkodni. Ezzel nyertem. A tanári elhivatottság? Hát tanárnak még mindig visszamehetek, ha ez nem sikerül, de ki kell próbálni. Kipróbáltam.