Ebben az évben vettem ezt a remek kis gépet, az első digitális fényképezőmet. Végre annyit fényképezhettem, amennyit akartam. Nem kellett elvinni előhívatni és spórolni, főleg spórolni. Még 12 éves sem voltam, amikor kaptam egy Pajtás gépet, mert Anyukám is kapott kislány korában egyet, így nekem is vettek. Örültem is, nagyon, de rossz képeket csináltam, nagyon. Nehéz úgy tanulni, hogy megvárja az ember, amíg előhívják - 2 hét – látja, hogy mit hibázott, újabb hónapok míg lehetősége nyílik javítani. Egyébként is mindenki mást mond, hogy ne fényképezd a macskát, nem látszik jól az arca, pazarlás egy pohár vizet fényképezgetni... 10 évesen még kreatív voltam, bátor, de pár év alatt az iskola, rávezetett a helyes útra, minden olyan legyen, amilyen! Szerencsére volt egy félév amikor a Tarr tanárbácsi tanított rajzot nekünk. Tarr Lajos festőművész volt, valahogy beállt negyedikeseket tanítani, gondolom meg is kellett élnie valamiből. Sosem felejtem az esetet, amikor ősz volt a házifeladat. Én rajzoltam egy borospince kaput, pincéről lévén szó nem volt ház, csak a kapu  és egy fát, aminek egy ága volt, rajt néhány levél, színes paca, és néhány levél paca a földön. Ennyi volt az ősz, csak egy színes, pasztell hangulat. A tanárbácsi nem ért rá a következő órán, amikor be kellett hozni a rajzokat és az osztály tanitónénije helyettesítette. Meglátta a rajzomat, elképedt. Egy jó tanuló, hogy csinálhat ilyen,  a borospince kapuja is csak úgy odakenve halvány foltokkal. Nekiült és átfestette a kaput rémesen precízre és rondára, sötétzölddel, mintha most mázolták volna, hibátlan, szép kapu lett, csak utáltam. Szerencsére kicsengettek és így a fámhoz és a kósza levelekhez már nem nyúlt, Nem maradt rá ideje. Következő órán megjött Tarr Lajos, ránéz a rajzra – hoó, ezt a ronda kaput te festetted?  - de a fa meg a levelek igazán szépek, ebben a pár ecsetvonásban benne van a teljes ősz! Annyira örültem ennek a dicséretnek, de aztán elment máshova és már nem tanított nálunk.
A fényképezőgép nagyon sok örömet okozott. Nem szólt bele senki, csináltam száz képet és kiválasztottam ami tetszett. És mindazt lefényképeztem amit a különben nagyon is kiváló operatőreim nem akartak, hiába kunyeráltam. Rigót, amint havat eszik, arcokat, fodrozódó vizet, érzéseket, közös pillanatokat. Előbb láttam a gépen át, ha valami készül – egy szerelem, egy szakítás, egy közelgő vihar…látom, hogy morajlik a Balaton, hallom a furcsa ritmikus suhogást, jönnek a hattyúk, repülnek, értekezleten ülünk s az arcok egy másik értekezletről mesélnek.. szépen rendbe rakva őrzöm őket a digitális archívumom. Intim kapcsolat. Jó hogy vettem ezt a gépet – persze később aztán lecseréltem egyre jobbakra ezt az elsőt meg odaadtam egy barátomnak, aki kaktuszt gyűjtött bánatában szenvedélyesen és szerette volna a drága kaktuszok minden pillanatát megőrizni, de fényképezőgépre nem futotta, ajándékba meg nem adott neki senki, minek, hogy a hülye kaktuszait fényképezze?